Nem ez lesz életem leggyorsabban megírt borkóstoló-beszámolója, a több mint két hónapos csúszás pedig még csak elegánsnak sem nevezhető. Az viszont teljesen biztos, hogy a tizedik alkalommal megrendezett Badacsony New Yorkban kóstoló másnapján is ugyanazt mondtam, mint ma, két és fél hónappal később: életem egyik legjobb boros rendezvénye volt, köszönöm Badacsony!

Több szempontból is elfogult vagyok persze, ezt talán bevallhatom. Nemcsak hogy a badacsonyi borvidéket látogattuk a vészhelyzet előtt a legtöbbet (és ez enyhén szólva sem esik nehezünkre), de a kéknyelűt is bármikor a TOP3-ba sorolom, ha a kedvenc fajtáimról van szó. Ennek ellenére, vagy éppen ezért igyekeztem a lehető legkritikusabban hozzáállni a rendezvényhez.

Pár év, vagy inkább sokszor pár év borkóstolási, boros rendezvényes tapasztalata alapján egyáltalán nem lepődtem volna meg azon sem, ha nagyítóval kellett volna keresni az igazán szép tételeket, a kiállítók többsége pedig megelégedett volna a friss, ropogós, illatos, stb. borok intenzív locsolásával. Ennek is megvan a hangulata és a célközönsége, mindenki el tudja dönteni, hogy csak bebaszni jár kóstolóra, vagy kincseket keres, de aki az utóbbi csoportba tartozik, az is elégedett lehetett a “New York-i” Badacsony seregszemlével.

Nagyon szép tételek, semmi alibi

Ez volt a legszembetűnőbb az első pár - főleg eddig ismeretlen - pincészet borait kóstolgatva, hogy nem bízták a véletlenre a megjelenést, és az előszűrés is jól működött. A szervezők közül Borbély Tamással (Borbély Családi Pincészet) volt szerencsém hosszabban, a kóstoló zajától kicsit távolabb elbeszélgetnem, és bár diplomatikusan nem nevesítette a saját kedvenc tételeit, arra azért ráerősített, hogy a kezdeti évek botlásokat követően most már nagyon komolyan veszik a “benevezett” tételek előzetes szűrését.

Abszolút telt ház volt már a szakmai kóstolón is, nem túlzás kijelenteni, hogy Badacsony kinőtte a New York Palotát... (fotó: Anna Gellér Photography)

A cél persze nem is lehet(ne) más egy ilyen területspecifikus kóstolónál, mint az adott régió legjobbjainak felvonultatása, ahol tényleg minden szereplő megmutathatja, hogy mit tud. Szerencsés az a borvidék, ahol létezik összefogás a borászok között, és még szerencsésebbek azok a fogyasztók, akik a divatos, de mégis oly ritka “közösen gondolkodás” nagyszerűségéről meggyőződhetnek. Az év (számomra és persze eddigi) legmeggyőzőbb boros rendezvényén az volt az érzésünk, hogy a már többször felemlegetett előszűrés nélkül is csak olyan borokat raktak volna ki az asztalra a badacsonyi borászok, amelyekre valóban büszke lehet mindenki.

Trendi cuccok helyett inkább klasszikus elegancia

Borzasztóan örültem neki, hogy a “színes-szagos” reduktív gyümölcsbombák helyett a ma már sok helyütt csak klasszikusnak mondott, enyhén, vagy éppenséggel erősen hordózott, csodálatosan kerek badacsonyi fehérborok komoly szerepet kaptak. A bőség zavarában hasznos segítségnek bizonyult a rendezvény saját kóstolófüzete, amelyben nemcsak a kiállított tételeket sorolták fel, de a zsűri szerinti legjobb borokat is megjelölték.

Kéknyelűk, olasz- és rajnai rizlingek, hárslevelűk és pár igazán ígéretes badacsonyi vörös bizonyította ismét, hogy milyen fantasztikus erő és lehetőség van a Badacsonyi borvidék hegyeiben. A borászoknak köszönhetően pedig nemcsak a terroir, hanem a különböző stílusok és iskolák is hozzátették a magukét a már-már tökéletes New-Yorki estéhez.

A Pláne Badacsony borterasz Tóth Ádámmal szép válogatást hozott azoktól a pincéktől, akik amúgy saját standdal nem voltak jelen a kóstolón (fotó: Anna Gellér Photography)

Olvas ma ma még valaki kóstolójegyzetet?

Már arra a klasszikus, száraz, szakzsargonnal öncélúan teletűzdelt fajtára gondolok, ami szerintem már a hátcímkén is gáz, mert legalább annyira izgalmas és maradandó a sorban harmadik olvasása után, mint a vízállásjelentés a Kossuth Rádióban. 

Nem is vagyok híve annak, hogy ugyanazt leírjam egy beszámolóban, amit esetleg magamnak még leírok kóstolás közben, ahogy egyensúlyozok a maradék borommal. Ezért itt csak ajánlok pár olyan tételt, amelyek megleptek, megdöbbentettek, vagy nemes egyszerűséggel már csak annyit tudtam róluk felvésni, hogy: fantasztikus, sőt, tökéletes!

Badacsony all-stars, szerintem…

Málik Zoli nekem régóta etalon, és most sem csalódtam benne. Kéknyelűje (2018) hozza a “málikzolis” jegyeket, bátor és szívemnek oly kedves hordózottság és kifejezetten karakteres, de attól még barátságos kéknyelűs fajtajelleg, ami megmaradt az emlékezetemben - és a jegyzeteim között. 

Nem is biztos, hogy korrekt egy ilyen pazar kéknyelű után rögtön egy másik pince kéknyelűjét kóstolni, de az Éliás Birtok kéknyelűje (2017) szintén parádésra sikeredett. Ők például Szentesi Józseffel közösen tehetők felelőssé azért, hogy budai zöld pezsgőt is kóstolhatott a nagyérdemű, a kísérlet üdvözlendő, illat és íz nagyon rendben volt, de a bubi ott helyben nekem túl sok volt. Zavarba azért nem jöttem tőle, ezért a magamnak ilyen esetekben mindig feltett kérdésemre (“visszakóstolnám-e bármikor?”) a megfelelő helyen csak egy szerény “perszehogy”-gyal feleltem.

A hegymagasi Szászi Birtoknál megvolt az az előnyöm, hogy tudtam mit keressek. Szerencsére az elmúlt pár évben minden nyáron volt alkalmunk legalább egyszer lekóstolni a teljes Szászi sort a messze földön híres Szászi teraszon. A panoráma innen minden túlzás nélkül meghatározó élmény, akárcsak a Kabócás Olaszrizling. Ezúttal azonban mégis  a ‘17-es Szigligeti Olaszrizling vitte a show-t, nagyon tetszett a gyümölcs-sav-mineralitás ritmusa és egyensúlya.

A fehérborok tengerében persze vörös is akadt szép számmal, és nem csak azért, hogy legyen, a borvidék kifejezetten szép tételeket tud felvonultatni. Az egyik legnagyobb meglepetés ezúttal a SKIZO (éppen arculatváltás közepén, ezért most már Sike Balázs Pincéje brand alatt keressétek a karakteresebb borokat) cabernet franc-ja volt 2017-ből. Frissesség és fűszerek egyaránt kijönnek a kóstolás során, a korty telt, a lecsengés elgondolkodtató, nagyon szépen sikerült cabernet-vel volt dolgunk.

Direkt a végére hagytam a kóstoló számomra legkedvesebb borát, ami ezúttal a Szent György-hegyről érkezett és a Nyári Pincének lehettünk érte hálásak. A 2017-es Nyári Rajnai Rizling volt az a bor, amihez tényleg csak annyit tudtam a jegyzeteim közé írni, hogy: fantasztikus! Minden elemében iszonyúan komplex és mély bor, Nyári Emese ajánlása szerint érdemes még pár évet palackban hagyni, hogy még nagyobb legyen. A biztonság kedvéért én el is raktam egy kartonnal ebből, meglátjuk mit mutat a következő években, nagyon kíváncsi vagyok.

Nagyon tetszett a Csendes Dűlő Szőlőbirtoknál, hogy több évjárat kéknyelűit hozták el a kóstolóra, azt pedig továbbra sem értem, hogy a '13-as hárslevelűjük mitől olyan friss még mindig, mintha nemrég töltötték volna le. (fotó: Anna Gellér Photography)

A rend kedvéért pedig álljon itt egy lista azokról a borokról, amelyeket szintén bárhol, bármikor újra szívesen kóstolnék, és ugyanezt javaslom mindenki másnak is: 

1. Bagolykő Birtok - KETTEN ‘17 - olaszrizling és rózsakő házasítása a badacsonyörsi rózsakő mágustól, Friedrich Danitól
2. Domaine Edegger Pincészet - Helbeck Chardonnay ‘17 - az utóbbi idők legszebb reduktív chardonnay-ja a térségből, amiről nem mondtam volna meg első kortyra, hogy nem látott hordót
3. Imre Pince - “Csobánc-hegyi Olaszrizling” ‘16 - magával ragadó minerális és karakteres, igazi őserő
4. Sipos Borház - Kéknyelű ‘18 - 1/3 fahordó, 2/3 tartály, a kóstoló nagy meglepetéei közé tartozik nálam
5. Csendes Dűlő Szőlőbirtok - Kéknyelű ‘17 - nagyon friss érzet, de nagyon kéknyelű is, a 3 kihozz kéknyelűjük közül messze ez tetszett a legjobban

Köszönjük az élményt, a szervezést és a meghívást a Badacsonyi Céh Turisztikai Egyesületnek, minden elemében kitűnő rendezvény volt!

Ha pedig kíváncsi vagy a saját borvidéki válogatásunkra, az erősen limitált Best of Badacsonyra, akkor

_KATTINTS IDE_

és ha tetszik, amit látsz, akkor rendelj bátran! 

Címlapfotó: Anna Gellér Photography